A pokol kapui

A pokol kapui (interjú)

Az egyházi kollaborációról

168óra, 2005. március 19., 2005/11. szám

http://www.168ora.hu/cikk.php?id=3335

"Mintha a pokol kapuin tekintenénk be" - mondja Majsai Tamás református teológus, aki nemrég a Mozgó Világban tett közzé szemelvényeket levéltári kutatásaiból. Ő nem állított össze listát: dokumentumokat közölt. Nem a nevek voltak számára fontosak. Annál megdöbbentőbb a kép állam és egyház "sajátos" viszonyáról, a papi kollaboráció szorgos mindennapjairól, a hálózatról, amely épp azok révén hatolt be a templomokba, akik ott a legfőbb szakrális felügyeletet gyakorolták. Milyen indíttatásból? Milyen morális és politikai következményekkel jár mindez a mára és a holnapra nézve?

Szemet szúr a Mozgó Világban megjelent tanulmányának elején közölt állítás: a várható lusztrációs eljárásban érdekelt történelmi egyházak vezetői a miniszterelnöki bejelentést követően sürgős tanácskozásra ültek össze a természetes patrónusuknak tekintett politikai jobboldal vezérkarával. Gondolja, hogy a várható "levéltári következményekről" tárgyaltak?

Szemmel látható, hogy a történelmi egyházak és a jobboldal (jelesül a Fidesz) vezetői között deklarált szövetség van. Ez nyílt titok. Annak idején Balogh Zoltán, a Miniszterelnöki Hivatal egyház-politikai tanácsadója mondta ki: a kormány és az egyházak között stratégiai szövetség jött létre. Egy stratégiai szövetség pedig - ha komolyan vesszük - nem néhány politikai pillanatra szól.

Az, hogy a jobboldal gesztusokat tesz, tény. Ám a bal sem cselekedett a kedvük ellenére, ha kormányon volt.

Megpróbáltam végiggondolni: mi a különbség a két helyzet között. Lusztrációs kérdésekben ugyanis - akár a jobb-, akár a baloldal van hatalmon - az egyházak mindenképp számítanak a kurzus fokozott "tapintatára". Mialatt azonban a természetes szövetségesnek tekintett jobboldal támogató intervencióját őszinte szavazatgyűjtő és pártmissziós hálával honorálják, a baloldal pipogyaságban és rossz lelkiismeretben fogant segítségét annak tekintik, ami: köszönetet sem érdemlő természetes úrbéri járadéknak.

Amikor az NBH egyik vezetőjénél Antall József érdeklődött, miért olyan magas a rangos egyházi hálózati emberek száma, állítólag azt a választ kapta: az "egyházi vonalon" végzett munka a belső elhárítás sikerágazata volt. Miért?

Nem szabad elfelejteni, hogy az egyházak a Kádár-korszakban nem rendelkeztek az érdekérvényesítés olyan csatornáival, mint más intézmények, szakmák. Másoknál legálisan létezett a "kijárás" természetes útja. Egy lapszerkesztő vagy kórházigazgató tisztában volt azzal, miként érhet el valamit. Az egyházak számára a tanácsi apparátus is sokkal nehezebben megközelíthető. A pártvonal pedig szigorúan el volt zárva. A párttitkár számára éppoly nehéz az érintkezést megtalálni a klerikussal, mint fordítva. A "pártcsatorna" helyettesítésére, amely az állami gépezet magasabb régióiba emelhette a papságot, talán a legalkalmasabb az állambiztonsági kapcsolatrendszer volt. Annál is inkább, mivel képviselőit nem kellett keresni. Házhoz jöttek.

Milyen szép.

Nem akarok a mechanizmus apologétája lenni, de amikor az ember azt tapasztalja, hogy az állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködés milyen érdekérvényesítő lehetőséget nyújt, kínálja magát a helyzet. Óhatatlanul kialakul valamiféle "platform", amely közel hozza egymáshoz a feleket. Olyan ez, mint a foglár és a rab kapcsolata. "Egymásra találnak."

De köztük áll az Állami Egyházügyi Hivatal.

A hivatal a hetvenes-nyolcvanas évekre valósággal "elklerikalizálódott". Olykor nem lehet megállapítani: vajon az egyházi emberek mozgatják-e a hivatalt, vagy fordítva. Az állami emberek valósággal sütkéreztek a fényben, amit az egyházi gloire és patina jelentett. Miklós Imre boldogan parolázott római katolikus papokkal, imádta a barokk pompát, a klerikalizmust. Épp ezért jobban kedvelte a katolikusokat, de a protestánsokkal is vidáman elment Genfbe, ahol Tóth Károly püspök hordozta körül az Egyházak Világtanácsának fórumai előtt. Hasonlóképp közeli kommunikációs helyzetbe kerülhet a tartótiszt és papi ügynöke. Egy idő után az ügynök úgy érezheti: ha ügyesen adja elő a tartótisztnek, mit akar, nyitott fülekre talál.

Azt állítja: a kiszolgáltatottság már nem volt olyan súlyos, mint ahogy manapság halljuk.

Tény és való: az egyházak nem voltak a rendszer kegyeltjei. De idővel állam és egyház között olyan "összhangzás" alakult ki, amelyben az egyházak mérvadó személyiségei leplezetlenül keresték, mivel tudják az általuk nagy becsben tartott Magyar Népköztársaság javát szolgálni. Egyfajta "reformkommunista" logikával úgy ítélték: a rendszer megújítható. És ha ésszerű alkut kötnek, többet tudnak elérni közösségeik - és a maguk - javára, mint ha ellenzékbe vonulnának.

Ez a viszony az egész klérust jellemezte, vagy csak a felső papságot?

Kialakult egyfajta egyházi "nómenklatúra", amely nagyon is konkrét előnyökre tett szert a magas szintű kollaboráció révén. Ők voltak a legbefolyásosabb kijáróemberek. Kulcspozícióba kerültek. De tény az is, hogy alapvetően az egész egyházi struktúra úgy érezte: a máskülönben gyakran kritizált hálózati hierarchia a közös jót szolgálja.

Ez még magyarázható megingás. Hol a csalás, a hamisság?

Számos dologban. Mondok példát. X. egyházkerületi vezető főként azzal foglalkozik, hogy valamilyen jelentős egyházi építmény megépülését szorgalmazza. Mögötte áll a hálózati apparátus. Ezenkívül ügynöki jelentéseket körmöl naponta, kétnaponta. Másra lassan már nincs is ideje. Tetőfedésről tárgyal a kivitelezővel, és jelentéseket ír.

Ennyire időigényes dolog lenne a besúgás?

A hálózati tevékenységnek volt egy olyan dimenziója is, hogy az emberek energiáját lekösse. Az egyházi ember hetente két-három órát tölt együtt meghitt helyeken, "fedett" lakásokban rendőrökkel. Ki kell magyarázni a hivatalában: szerdán miért nem tud bejárni. El kell sunnyogni a találkozóra, majd le kell ülni este, hogy leírja, mit látott, mit tapasztalt, és emellett végére kell járni a tartó utasításainak. Nem értettem gyakorló lelkészként, mi az oka, hogy a püspök úr hónapokig nem tudja fogadni szolgatársait. Hogy az esperes urat sem könnyű elérni. Ma már jobban értem.

Miért igényelte az egyház ilyen forrón az állami patronátust?

Szó sincs arról, hogy ez a Kádár-rendszer folyománya lenne. Különböző, messzire vezető okok állnak annak hátterében, hogy az egyházi struktúrák nem éreznek magukban annyi erőt, amivel önmaguk előtt is igazolható eredményeket tudnának elérni. Ezért minduntalan külső segítséget keresnek, amely őket a jelentőségteljesség pozíciójába helyezi. A legkiválóbb segítőtárs pedig az állam. A kezdeti éles konfliktus pedig, amely szinte a vallásháborúk jegyeit viselte magán (ne feledjük, a küzdelem két üdvkonstrukció harca is volt), idővel elhal, és az ellenfelek kezdenek egymásra találni.

Kiderül, hogy az egyház nem is ellenség?

Miért lenne az? Intenzív rendszerkritika legfeljebb a kisegyházaktól érkezik. Ezeket üldözik is, néha a nagyegyházakkal összefogva. A történelmi egyházak ezzel szemben úgy látják: a kollaboráció, a kritika elrejtése gyümölcsözőbb.

1958-ban állítólag százkilencvenvalahány besúgó pap volt. Ön azt írja: a Kádár-korszak záró évtizede aranyidő az állambiztonság és az egyház kapcsolatában.

A késő kádári korszakban az egyházaknak már semmi bajuk a hatalommal. Saját belső ellenzéküket úgy tagadják meg, mintha cégéres eretnekekről lenne szó. 1986-ban Nyíregyházán tartottak egy értekezletet, ahol az egyházmegye területén munkálkodó, ideológiai ügyekben illetékes párterőket vonták össze. Ideológiai titkárokat, kultúrreferenseket, párttitkárokat. Velük beszélget Miklós Imre. A politikai héják nekitámadnak: miért engedik szabadjára a gyeplőt? Mi lesz az eszmével, ha az egyházak napról napra több szereplési lehetőséget kapnak? Miklós szinte pityeregve magyarázza: elvtársak, vegyék tudomásul, a sír szélén táncolunk. Az egyházak úgy kellenek nekünk, mint egy falat kenyér. Azok ugyanis sziklaszilárdan együtt ingadoznak a párttal. A bukás előtti hetekben maga Tóth Károly püspök beszél arról: miért nem szabad az egyháznak most, amikor a hatalom kissé gyengül, kihasználnia sanyarú helyzetét.

Ma azt mondják: mindvégig zsarolták őket.

Igen, az ilyesfajta együttműködés bonyolult és kellemetlen rituálé. Hetente megjelenik egy rendőr, hogy az orromnál fogva ide-oda rángasson. Nem kényelmesebb, ahogy az Orbán-kormány csinálta? Deklarálni, hogy az egyház stratégiai partnerünk? És akkor is kapunk pénzt, ha nem akarunk?

Kire tartozik mindez? Veres András püspök úr szerint még a hívekre sem. Mivel legfeljebb egymást bántották meg.

Erre azt kell mondanom: Veres püspök úr teológiai és etikai iránytűje kibillent.

Ő a püspöki konferencia álláspontját közvetíti.

Akkor a konferencia kapott teológiai agyérgörcsöt.

Végül is mi történt a diktatúra bukásával? Akik akkor a helyükön voltak, ott maradtak. A hívek bizalma töretlen. A politika körüludvarolja őket. Miért kérjenek bocsánatot?

Ha valakiben nem volt annyi józanság, hogy legalább az elmúlt tizenöt év alatt egyszer kimondja: igaz, ott, akkor "úgy" gondoltam, de hibáztam, a választott út végül is problematikusnak, sőt, sok-sok tekintetben igen gyalázatosnak minősül, akkor valóban nem fog önkritikát gyakorolni, sem bocsánatot kérni. Előfordulhat (és nagyon úgy néz ki), hogy ebben az esetben külső eszközökkel tanítja őt alázatra és önismeretre a Történelem Ura.

A szerkesztő kommentárja:

A 219 nevet tartalmazó ügynöklistán 50 (az ismétlések miatt valójában 48) egyházi személy neve szerepel. Köztük egy kivételével az összes, 1989-ben egyházmegyét irányító püspöké.

A tizenkettedik helyen áll az ügynökmúlttal vádoltak sorában dr. Zakar Ferenc Polikárpnak, a zirci ciszterci kolostor főapátjának neve, aki a zirci városi televíziónak eljuttatott nyilatkozatában kijelentette: nem volt ügynök, egyszersmind több, gyanúba kevert egyházi méltóságot is megpróbált tisztázni. Alább az ő hozzájárulásával idézünk nyilatkozatából.

Polikárp főapát megemlíti: a listán szereplő egyházi vezetők közül hárman (Kisberk püspök, Kádár érsek és Timkó püspök) már nem is éltek 1989-ben.

"A listán szerepel négy vatikáni diplomata - írja az apát -, akiknek akadt dolguk az Állami Egyházügyi Hivatallal, mert ez volt a Szentszéktől kapott feladatuk, de ettől még nem voltak ügynökök." Megjegyzi: egyikük, Kada Lajos nuncius 1985-ben még vízumot sem kapott a magyar hatóságoktól - kizárt, hogy ügynök lett volna. Szerepel még a listán Poggi kardinális, aki a Szentszék nunciusaként többször is járt Magyarországon. Állítólag "a Vatikánban hétfőn harsányan nevettek, amikor hallották, hogy Poggi úr szerepel a listán".

Polikárp atya 1950-ben, miután a kommunista állam megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét, "vasfüggönyön, aknazáron és kanálison át menekült Rómába", s ott maradt 1996-ig, amikor zirci apátnak nevezték ki. Nyilatkozatában úgy fogalmaz: "1978-ban a már megadott vízumomat érvénytelenítették, és csak a kalocsai érsek engedélyével jöhettem mégis látogatóba édesanyámhoz. Talán mégsem valószínű, hogy ügynök lettem volna."

Zakar Ferenc Polikárpot 1985-ben a ciszterci rend generális apátjává nevezték ki. Erről így ír: "Igaz, hogy apáttá avatásomon a Magyar Népköztársaság meghívás nélkül képviseltette magát, igaz, hogy mint generálisnak tárgyalnom kellett rendtársaim érdekében az Állami Egyházügyi Hivatallal, de ez még nem ügynökösködés. Jelentést nem írtam, de miről is írtam volna? Rólam, a Történeti Hivatalban található iratok tanúsága szerint, annál többet jelentettek."

Nyilatkozata ekként zárul: "A ténylegesen működő egyházi ügynökök nincsenek a listán."
A Németh Miklósnak tulajdonított lajstrom napvilágra kerülése után mindössze ketten (Kiss-Rigó László esztergom-budapesti segédpüspök és Harmati Béla myugalmazott evangélikus püspök) jelezték: pert indítanak.
Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára nemrég így fogalmazott: "Szervezett támadás indult az egyházak, különösen a katolikus egyház ellen." Hozzátette: a diktatúra idején "minden vezető tisztséget betöltő személy rendszeresen úgynevezett hangulatjelentést írt munkahelyéről, környezetéről".

Veres ugyanakkor úgy véli, az egyházában működő ügynököknek "nem kell nagy nyilvánosság előtt elnézést kérniük, mivel nem a társadalom, csak esetleg néhány társuk ellen vétettek".
A listavezető Paskai bíboros egy internetes lapnak így kommentálta az ügynökügy fejleményeit: "Hagyjuk ezt az egészet, legyen már vége."

Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök a Magyar Nemzetben jelentetett meg nyílt levelet, megemlítve: az Antall-listát egy barátja "többször is látta", az ő neve azonban nem szerepelt rajta.